A Filmajánló.net és Ricsi segít,
hogy olyan filmeket is megismerhess,
amelyek tartalmasan kitölthetik estéidet.
hogy olyan filmeket is megismerhess,
amelyek tartalmasan kitölthetik estéidet.
Ha kíváncsi vagy, kik szerepelnek a mozivásznakon,
miket érdemes megnézni, hallgasd a Filmvászont a Limonádéban!
-----------------------------------------------------------------------------------
A tavalyi év nagyágyúi közül ezen a héten egy ízig vérig dráma lesz terítéken. Ha pár soros értékelést kéne mondani, valahogy így nézne ki: a film olyan, mint mikor szántszándékkal kiragadnak a komfortzónádból, majd beleerőszakolnak egy teljesen más világba. Először nagyon nem vagy kibékülve vele, utána csak feszengsz, majd egyre jobban belejössz, beleéled magad, és a végén már csak felháborodva nézel magad elé, hogy ezt mért nem tették veled hamarabb.
Tom Hooper rendező úr sokak számára biztosan teljesen ismeretlen figura. Kis utánanézéssel aztán megtalálható, hogy ez nem biztos, hogy a mi tudatlanságunk, az úrnak eddig csak két egészestés filmje volt, és akkor betör egy ilyen alkotással. Mik vannak.
Mert ugye az Oscaron tarolt a film, és azon különleges alkalomnak lehettek tanúi, hogy kijelenthetem: szerintem is a The King’s speech érdemelte meg az Akadémia üdvöskéje titulust.
A történetre rátérve két dolgot kell tisztába tenni: először is, hogy ez a film legnagyobb gyengesége, másodszor, hogy ettől függetlenül rettentő erős szálról beszélünk. Igazából úgy is mondhatnánk, hogy a filmben nem történik semmi. Az angol királyi udvarban vagyunk, ahol meghal a király, és a trónörökös az elsőszülött fiú, aki azonban túlkapásai miatt lemond a trónról, és a másodszülött veszi át a helyét, aki viszont dadogós. Anglia Németországgal való afférja miatt pedig pont, hogy olyan vezetőre van szükség, aki magabiztossággal szól a népéhez. Ezért látogat el dadogós uralkodónk Lionel Logue-hoz, hogy tanítsa már meg felülkerekedni beszédhibáján. Lényegében a folyamatot követhetjük végig, miközben bejön egy-két mellékszál, ami érdekes is, de a fókusz ezen van.
Mindamellett, hogy nem történik semmi, mégis úgy érezhetjük, hogy végig öregedtük a filmet. Együtt fejlődünk a karakterrel, és együtt szorul el a torkunk, akárhányszor a király elcsuklik, és ez az a plusz, ami egy ilyen típusú drámába kell, és amit Hooper briliánsan meglovagolt.
Az alkotás másik nagy erőssége az természetesen a színészek. Hol is lehet kezdeni egy ilyen volumenű produkciónál, mintsem a királynál, és folytatva a legnagyobb királlyal. Colin Firth volt a dadogós karakter megformálója, és bár véleményem szerint Jeff Bridges kellett volna elvigye a szobrot (a True Grit-ért), Colin művész úr is hihetetlenül adta magát, mint legjobb második. Igen, a filmben is második volt csak, mert a legnagyobb király elnevezés Geoffrey Rush-nak jár, teljesen szubjektíven. Ő volt a logopédus, egyben amatőr színész, aki olyan baromira elvarázsolt, hogy csak azt vártam, hogy ő jelenjen meg. Helena Bonham Cartert azért még megemlíteném, mert egyszerűen imádom.
A mozi egyetlen negatívuma számomra már csak szőrszálhasogatás, de nem tudtam mire vélni ezt a dadogást, amire ugye nagy hangsúly fektetődött. Ismerek nem egy dadogós személyt, de amit a filmben láttunk inkább erőtlen nyögdécselés volt, mintsem da-da-da-dadadogás.
Összességében nem találtam kivetnivalót a Király beszédében. Korrekt, professzionálisan összerakott és eljátszott alkotás, óramű pontossággal adagolva, és hatást keltve, teljesen megérdemelve az elismerést, és a sok hűhót, amit körülötte csaptak. Látni kell.
miket érdemes megnézni, hallgasd a Filmvászont a Limonádéban!
-----------------------------------------------------------------------------------
A tavalyi év nagyágyúi közül ezen a héten egy ízig vérig dráma lesz terítéken. Ha pár soros értékelést kéne mondani, valahogy így nézne ki: a film olyan, mint mikor szántszándékkal kiragadnak a komfortzónádból, majd beleerőszakolnak egy teljesen más világba. Először nagyon nem vagy kibékülve vele, utána csak feszengsz, majd egyre jobban belejössz, beleéled magad, és a végén már csak felháborodva nézel magad elé, hogy ezt mért nem tették veled hamarabb.
Tom Hooper rendező úr sokak számára biztosan teljesen ismeretlen figura. Kis utánanézéssel aztán megtalálható, hogy ez nem biztos, hogy a mi tudatlanságunk, az úrnak eddig csak két egészestés filmje volt, és akkor betör egy ilyen alkotással. Mik vannak.
Mert ugye az Oscaron tarolt a film, és azon különleges alkalomnak lehettek tanúi, hogy kijelenthetem: szerintem is a The King’s speech érdemelte meg az Akadémia üdvöskéje titulust.
A történetre rátérve két dolgot kell tisztába tenni: először is, hogy ez a film legnagyobb gyengesége, másodszor, hogy ettől függetlenül rettentő erős szálról beszélünk. Igazából úgy is mondhatnánk, hogy a filmben nem történik semmi. Az angol királyi udvarban vagyunk, ahol meghal a király, és a trónörökös az elsőszülött fiú, aki azonban túlkapásai miatt lemond a trónról, és a másodszülött veszi át a helyét, aki viszont dadogós. Anglia Németországgal való afférja miatt pedig pont, hogy olyan vezetőre van szükség, aki magabiztossággal szól a népéhez. Ezért látogat el dadogós uralkodónk Lionel Logue-hoz, hogy tanítsa már meg felülkerekedni beszédhibáján. Lényegében a folyamatot követhetjük végig, miközben bejön egy-két mellékszál, ami érdekes is, de a fókusz ezen van.
Mindamellett, hogy nem történik semmi, mégis úgy érezhetjük, hogy végig öregedtük a filmet. Együtt fejlődünk a karakterrel, és együtt szorul el a torkunk, akárhányszor a király elcsuklik, és ez az a plusz, ami egy ilyen típusú drámába kell, és amit Hooper briliánsan meglovagolt.
Az alkotás másik nagy erőssége az természetesen a színészek. Hol is lehet kezdeni egy ilyen volumenű produkciónál, mintsem a királynál, és folytatva a legnagyobb királlyal. Colin Firth volt a dadogós karakter megformálója, és bár véleményem szerint Jeff Bridges kellett volna elvigye a szobrot (a True Grit-ért), Colin művész úr is hihetetlenül adta magát, mint legjobb második. Igen, a filmben is második volt csak, mert a legnagyobb király elnevezés Geoffrey Rush-nak jár, teljesen szubjektíven. Ő volt a logopédus, egyben amatőr színész, aki olyan baromira elvarázsolt, hogy csak azt vártam, hogy ő jelenjen meg. Helena Bonham Cartert azért még megemlíteném, mert egyszerűen imádom.
A mozi egyetlen negatívuma számomra már csak szőrszálhasogatás, de nem tudtam mire vélni ezt a dadogást, amire ugye nagy hangsúly fektetődött. Ismerek nem egy dadogós személyt, de amit a filmben láttunk inkább erőtlen nyögdécselés volt, mintsem da-da-da-dadadogás.
Összességében nem találtam kivetnivalót a Király beszédében. Korrekt, professzionálisan összerakott és eljátszott alkotás, óramű pontossággal adagolva, és hatást keltve, teljesen megérdemelve az elismerést, és a sok hűhót, amit körülötte csaptak. Látni kell.
